Hát fogós kérdés... Őszintén szólva nem tekintem magam hippinek. Számomra a hippik a '60-as, '70-es években élték az aranykorukat. Amikor az LSD még nem drog volt hanem "rekreációs segédanyag". Persze más kérdés, hogy a környezetem minek tart, hiszen ha nem is teljesen, de ez határoz meg minket. Mindenki hangsúlyozni szeretné a személyes individualitását. Sajnos én úgy érzem, hogy a szelfik tengerében nincs két különböző ember ("ticctelet" a kivételnek :P). Természetesen a kirakat mögött találunk egyéniségeket is, de mi alapján vesszük ki a dobozból a színes papírba csomagolt csokoládét? Lehet, hogy kivesszük a legszebben behajtogatott édességet de két harapás után kiderül, hogy mogyorós és jöhet az epinefrin. Na én ebben vagyok más. Médiával a legutóbbi kapcsolatom: Bieber a csúcson, Di Caprio még mindig nem kapott Oscart. Persze látom azért hogy mi a divat és néha élcelődöm is a gondolattal, hogy "na irány az Árkád" hagyjuk ott a fizetést, de jobban szeretem a lenge színes nadrágokat, a kopott turkálós pólókat, a félig szakadt tangapapucsot, a hétéves köves bőrnyakláncom amit még soha nem vettem le, a szakadt kendőket, a babzsákfotelt, a lávalámpáimat, a két ősöreg matracot (amit minden este kihajtunk tudni illi össze van varrva :D), a gyertyákat amiket mi öntünk otthon, a németből lomtalanított szőnyeget, a megszámlálhatatlan elefántot ami a szobámat díszíti. Ezek határoznak meg. Ez vagyok én.

  Szóval igen. A környezetem hippinek tart. Az utcán gyakran megnéznek. Meg is értem, hiszen nagyon elütök az átlagtól. Mosolyogva szoktam az emberek reakcióit figyeni. A gyermeki ártatlanság és az intolerancia szimultán megjelenése. Szerencsére eléggé filantróp vagyok, így kedvesen le tudok ragálni egy-két, akár bántónak is mondható megjegyzést.

  Ez tesz engem "modern kori hippivé". Nem érzem magaménak a hippi ideológiát, de jelenleg ez áll a legközelebb ahhoz ami vagyok :D.