Amióta öntudatra ébredt fajunk az öntudat mellé kaptunk egy érzelmi atombombát ami befolyásolja a döntéseinket, cselekedeinket. Az érzés, amire a legkisebb őserdei falu lakóitól kezdve a konteókból ismert világ vezetőkig mindenki vágyik. Az érzés ami hülyeségekre kényszeríti az embert. Amitől képes megalázni, nevetségessé tenni magát, vakmerő dolgokat végrehajtani, amitől a dopamin úgy ugrál a testedben mint egy remek goapartyn és még folytathatnám a végtelenségig. A lényeg a lényeg éppen szerelmes vagyok. 

  Hát igen. Eléggé benne vagyok. Minden percem minden másodpercét vele szeretném tölteni. És itt jön képbe az önzés. Annyira szeretem, hogy önzőségemben azt szeretném hogy életem minden egyes hátralévő napját vele tölthessem. Olyan boldog akarok lenni mindíg mint most vagyok. Soha nem akartam ennyire semmit. Egyelőre ennyit... Folyt köv...

   Régóta töltöm meg otthon a papírjaimat füstös gondolatokkal, így erős rajttal indítom az írogatást. Azért is hoztam létre ez a blogot mert amellett hogy drága a papír, talán egy-két ember szimpatikus gondolatokra talál. Első körben pár mondat rólam.

   23 éves fiatal srác vagyok. Jártam egyetemre, tanultam szakmát, annyi féle állásom volt, hogy megszámolni sem tudom. Gyakran érzem elveszettnek magam. Gondolhatnád, hogy "naná, hogy el vagy veszve sehol nem állod meg a helyed". Ez valamilyen szinten igaz is. Egy filozófiám van. Carpe diem. Egy napot sem fogok úgy leélni, hogy nem azt csinálom amit szeretek. 23 éves vagyok és még mindig nem tudom, hogy mit szeretnék. Nincsenek anyagi gondjaim, mindig kihozom a hónapot. Míg a kortársaim szépen boldogulnak öltönyös életük minden szegletében, én a felelőtlen mégis mindig vidám problematikák habzó óceánjában evezek az árral szemben. S bár a problematikus tudatom és pillanatnyi boldogságom nyírő erőként hat az egómra, mégis azt érzem, tudom, hogyha ezen az úton haladok nem dőlök be a konvencióknak és csak azok véleményére adok akik az én meglátásaimat is elfogadják boldogulni fogok. 

  Nem tudom mikor és hogy, de csak akkor érezheted puhának az aszfaltot ha a lábad már feltörte a kavicsos ösvény. Persze embere válogatja. Nekem a kavicsossal sem volt bajom soha. Volt idő amikor erőltett menetben haladtam rajta, mert megrémített az újdonság lehetősége. Hozzászoktam a göröngyökhöz és a megszokás miatt azt hittem végig tudok rajta menni. Végig akartam rajta menni. Soha nem hittem Istenben. Istent is csak a neveltetésem miatt írom nagy betűvel. Ugye az a fránya megszokás. És habár Isten nem is, a Sors mindig az egyetlen teológia számomra. Már ha szabad a feketét a fehérrel azonosítani. Lehet-e két ennyire antitetikus fogalom korreláns? Hiszen ki nevezné a Sorsot hitnek vagy tudománynak? Hát én. Nincs rá magyarázatom még, de sokat fogok rajta gondolkodni. Egyelőre annyival elégedj meg, hogy annyiszor szólt közbe a Sors az életembe, hogy az utóbbi évekbe már tudni véltem a fordulat következését. A világ egyensújban van. Sok rossz után jön a nagyon jó.

  Emlékszem mikor legutóbb leléptem az aszfaltra. Minden nap úgy feküdtem le, hogy "Na ez a nap is szar volt, de majd holnap többet teszek érte". A sorsért nem tehetünk semmit. Magunkért annál többet. Úgyis csak akkor értesz meg igazán ha látod az utam egészét. Bárhogy is haladsz, egy igazságban biztos lehetsz. Nem vagyok filozófus, sem bölcs, még túlzottan tanult sem de ez a saját igazságom. Megéri kivárni az élet minden területén a puha, selymes mégis küzdelmekkel teli aszfaltot. Mert viszonyítás kérdése minden. Az aszfalt is kemény ám, de ha ecet után limonádét iszol nem lesz számodra édesebb ital. Puha utat ;)

  Hát fogós kérdés... Őszintén szólva nem tekintem magam hippinek. Számomra a hippik a '60-as, '70-es években élték az aranykorukat. Amikor az LSD még nem drog volt hanem "rekreációs segédanyag". Persze más kérdés, hogy a környezetem minek tart, hiszen ha nem is teljesen, de ez határoz meg minket. Mindenki hangsúlyozni szeretné a személyes individualitását. Sajnos én úgy érzem, hogy a szelfik tengerében nincs két különböző ember ("ticctelet" a kivételnek :P). Természetesen a kirakat mögött találunk egyéniségeket is, de mi alapján vesszük ki a dobozból a színes papírba csomagolt csokoládét? Lehet, hogy kivesszük a legszebben behajtogatott édességet de két harapás után kiderül, hogy mogyorós és jöhet az epinefrin. Na én ebben vagyok más. Médiával a legutóbbi kapcsolatom: Bieber a csúcson, Di Caprio még mindig nem kapott Oscart. Persze látom azért hogy mi a divat és néha élcelődöm is a gondolattal, hogy "na irány az Árkád" hagyjuk ott a fizetést, de jobban szeretem a lenge színes nadrágokat, a kopott turkálós pólókat, a félig szakadt tangapapucsot, a hétéves köves bőrnyakláncom amit még soha nem vettem le, a szakadt kendőket, a babzsákfotelt, a lávalámpáimat, a két ősöreg matracot (amit minden este kihajtunk tudni illi össze van varrva :D), a gyertyákat amiket mi öntünk otthon, a németből lomtalanított szőnyeget, a megszámlálhatatlan elefántot ami a szobámat díszíti. Ezek határoznak meg. Ez vagyok én.

  Szóval igen. A környezetem hippinek tart. Az utcán gyakran megnéznek. Meg is értem, hiszen nagyon elütök az átlagtól. Mosolyogva szoktam az emberek reakcióit figyeni. A gyermeki ártatlanság és az intolerancia szimultán megjelenése. Szerencsére eléggé filantróp vagyok, így kedvesen le tudok ragálni egy-két, akár bántónak is mondható megjegyzést.

  Ez tesz engem "modern kori hippivé". Nem érzem magaménak a hippi ideológiát, de jelenleg ez áll a legközelebb ahhoz ami vagyok :D.